Egy korábbi bejegyzésben már bemutattam a Molnáriban lakó Sallér-család utolsó tagját, Sallér Juditot. A mostani bejegyzésemben az ő házasságkötésének körülményeit mutatom be – férjének családja, a Festeticsek szemszögéből.

A leendő após, Festetics Pál szerint a gyermekeire váró vagyon nem elegendő arra, hogy abból könnyen megélhessenek, ezért azt kívánta, hogy elsőszülött fia, György előnyös házasság által mozdítsa elő anyagi helyzetét. E célból ki is nézett fiának egy alkalmas mennyasszonyt Sallér István lánya, Judit személyében, akire – mint családjának utolsó tagjára – számításai szerint mintegy 400.000 Ft örökség várt. Midőn fia 1781 tavaszán Magyarországon járt (egyébként a Habsburg-birodalomban katonáskodott), gondoskodott róla, hogy megismerkedjék Sallérékkal, majd utána örömmel írta a fiának: "Adom tudtodra, hogy Sallér-háznál igen megtetszettél.” Sietett is jó tanácsokat adni a fiának, mit kell cselekednie, hogy sikert érjen el, és nagyon buzdította, hogy ne hagyja elszaladni a kedvező alkalmat, mert „Magyarországnak ennél jobb partija nincsen”. A sikerben feltétlenül bízott, és ezt írta fiának: „Sokan vannak utána, de hozzád való hajlandóságát jelentette a kisasszony.” Éppen ezért már csak fia válaszát várja, a többit pedig majd elvégzi úgy, hogy „az a madár az kezünkből ki ne repüljön”. Azt is előnyösnek tartotta fiára nézve, hogy Sallérék nem kívánták a katonai pályától való elszakadást.

A mostani bejegyzésben a Rába Mezőgazdasági Termelőszövetkezet irodaházát és a téesz rövid történetét mutatom be két fotó segítségével. A bejegyzés a képek alatti „tovább” gombra kattintva folytatódik.

A korábban már bemutatott molnári birtokos család, a Sallérok jól szervezett és precízen dokumentált gazdálkodást folytattak, bőséges bevételeik által pedig kiemelkedtek a megyei nemesség sorából. A családi levéltárban külön iratcsomóban vannak a bérbeadási szerződések, melyek közül egyet, a molnári vendégfogadó bérbe adását szeretném bemutatni 1817-ből.

Egy korábbi bejegyzésben már bemutattam a 18. századi Molnári kastélyépítő birtokos családját, a Sallérokat. Most a családfán utolsóként szereplő személyt, Sallér Juditot (1766-1829) mutatom be. Róla sokkal több iratanyag maradt fenn, mint szüleiről vagy nagyszüleiről.

Sallér (II.) István halálával – fiúgyermeke nem lévén – egyetlen lánya, Judit örökölte a hatalmas, 4 vármegyében (Vas, Zala, Somogy és Sopron) elterülő Sallér-birtokokat, benne Molnárit is. Ez azzal is együtt járt, hogy Sallér Juditot jogilag fiúsították. (Árnyképét lásd balra. Forrrás: Kiss József: Stammbuch. Árnyképek 1769-től a 19. század elejéig)

Még szülei életében a dúsgazdag örökségre váró kisasszonyról ezt írta majdani apósa a fiának: „Magyarországnak ennél jobb partija nincsen”… A fiú értett az apai unszolásból: a házasság 1783-ban megköttetett. Férje a feltörekvő grófi család sarja, Festetics György volt (aki később a keszthelyi Georgicont alapította és az ottani Helikon-ünnepségeket rendezte.)

Sorozatom mai részében a templom melletti egykori katolikus elemi iskola épületét és annak rövid történetét mutatom be egy régi és egy mai fotó segítségével. A bejegyzés a képek alatti „tovább” gombra kattintva folytatódik.

Ma van 130 éve annak, hogy hazánk jeles földrajztudósa, Prinz Gyula megszületett a Déli Vasút molnári állomásán. Apja, Prinz József állomásfőnök volt, anyja, síkabonyi Angyal Franciska nemesi családból származott. Prinz Gyula szülei 3. fiaként 1882. január 11-én látta meg a napvilágot.

Nagykanizsán járt gimnáziumba, de több tantárgyból, így pl. földrajzból, és németből (ami az anyanyelve volt) is megbukott. Végül Budapesten érettségizett le. Az édesapja révén kapott vasúti szabadjegy birtokában beutazta az egész monarchiát. Egy útleírásával első helyezést ért el a Magyar Turista Egyesület pályázatán – megelőzve több földrajztanárt. A díjat Eötvös Loránd, az MTA akkori elnöke adta át. Az ő tanácsára iratkozott be a budapesti tudományegyetem földrajz szakára, amit sikeresen elvégzett.

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Közigazgatásért és Választásokért Felelős Államtitkársága - az 1299/2011. (IX. 1.) Korm. határozatban megfogalmazott szempontokat figyelembe véve - közzétette tervezetét az ország járások szerinti beosztására. Országosan 168 járás, Budapesten pedig hét úgynevezett körzet létrehozását tervezik. A társadalmi egyeztetésre bocsátott tervezet itt érhető el.

1744. március 9. fontos dátum községünk (birtok)történetében. Ekkor Mária Terézia királynő jakabházi Sallér (I.) Istvánnak adományozta Molnári község azon részét, amelyet a megadományozott a felesége, Nádasdy Klára után használt (mivel apósának nem volt fiúörököse). Ettől kezdve közel egy évszázadig a Sallér-család tagjai Molnári legnagyobb földesurai és a szenttamási templom kegyurai. Ebben a bejegyzésben róluk írok.

A Sallérok első ismert őse a 16. század elején szerzett birtokot a Szentgotthárd melletti Jakabházán (innen vették nemesi előnevüket), amit házasságokkal tovább gyarapítottak. Címerük: kék mezőben jobbra ágaskodó arany oroszlán, jobbjában török fejes egyenes kardot tart függőlegesen. Sisakdísz: nyílt fekete sasszárnypár között növekvő pajzsalak, takarók: kék-arany, vörös-ezüst.

Az alábbi képet a Budapestről Rábamolnáriba került asszony, Móri-König Gyuláné rajzolta a kastélyról, valószínűleg 1923-ban. Férje, Móri-König Gyula (1880-1963) 3 éven át intézőként dolgozott a molnári uradalomban, majd a birtok felparcellázását is ő vezényelte le. Életképes paraszti gazdaságokat kívánt kialakítani, de a földet városi zsidó üzletemberek is meg akarták szerezni. Ez az érdekcsoport politikai botrányt kavart, ami parlamenti interpellációval és Móri-König Gyula korai kényszernyugdíjazásával zárult.

Püspökmolnári egykori elődközségeinek, Molnárinak, Püspökinek és Szenttamásnak régi, több száz éves pecsétjei nem kerültek elő. Minden valószínűség szerint azért, mert nem is voltak ilyenek. A korai pecséthasználat leginkább a nemesi községekre volt jellemző.

Jóllehet Szenttamás falut is kisnemesek lakták, de másfél évszázadnál régebbi pecsétje ezidáig nem került elő. 

Az első fennmaradt községi pecsétek – melyekkel a különféle szerződéseket, egyéb hivatalos iratokat hitelesítették – a 19. század közepéről származnak. Szenttamás falu ekkor is egyszerű névírásos bélyegzőt használt (lásd balra).

Az alábbiakban a helyi italboltok legmeghatározóbb részét, a kocsmapultot mutatom be ’70-es években készült fotók segítségével. Kezdjük a falu központi részén fekvő presszóval.

A képen az akkori üzletvezető, Piri Mihályné éppen italt tölt ki helyettese, egyúttal férje, Piri Mihály mellett. Az előtérben látható fiúcska ma már talán elmúlt 50 éves is. A hűtőpultban sütemények várják a vevőket, Irén néni mellett poharak sorakoznak. A tükrös polcon balról bonbonok, jobbról tömény szeszes italok, felül pedig palackozott borok és pezsgők láthatók. Az 1972-ben épített és 1973-ban megnyitott vendéglátóipari egység rövid története itt olvasható.

Ahogy azt egy korábbi bejegyzésben már jeleztem, községünk mai határában volt valaha egy Szentiván nevű falu. A mai poszt erről fog szólni.

Segítségül hívom a II. József korabeli katonai felmérés (1784) térképét, melyen a térképíró Püspökitől északra, a Sorok-patak közelében az erdő tisztásán romokat („Rudera”) jelölt.

Itt állt a középkorban Szentiván falu. Nevét templomának védőszentjéről, Keresztelő Szent Jánosról (illetve a név torzulásáról) kapta. Létrejöttének ideje nem ismert. Első említésekor (mely meglehetősen késői, 1381-ből való), a Demeteri család birtokaként szerepel. A Demeteriek a vármegye kisebb földesurai közé számítottak, Szentléránton és Dömötöriben voltak még birtokaik.

Hogy mekkora volt a település, hányan és kik éltek itt, nem tudjuk. Mindössze egyetlen lakos neve maradt fenn a faluból: 1462-ben Pál szentiváni plébános a szomszédos Szent Cecília templom (Cicelle) Sebestyén nevű plébánosával peres ügyben jártak el.

Talán a falu villamosítását ünnepelve került sor 1957. december 15-én (vasárnap) arra a sporteseményre, melyről a Vas Népe számolt be Nagyszerű tornaverseny volt Püspökmolnáriban című cikkében.

A tudósítás szerzője szerint „megyénk tornaéletének sivatagában oázist jelentett” ez az esemény:

Helytörténeti összehasonlító sorozatom mai részében a szenttamási harangláb és a mellette lévő iskolaépület képét vetem össze egy archív és egy mai fotó segítségével. A bejegyzés a képek alatti „tovább” gombra klikkelve folytatódik!

54 évvel ezelőtt, 1957. december 14-én kapcsolták rá Püspökmolnárit az akkoriban kiépülő villamos hálózatra, a megyében 128. településként. Erről a Vas Népe 1957. december 17-i száma adott hírt.

A cikk egyébként egész más hangvételben tudósít, mint az akár csak másfél évvel korábbi újságcikkek: hiányoznak a terjengős munkaversenyes lózungok, az avatást végző potentátokat pedig csak a beszámoló utolsó harmadában említik meg. Íme a cikk: 

Ahogy a Molnári és Szenttamás első említéséről szóló bejegyzésekben is írtam, községünknek már a középkorban is volt temploma: a „Szent Tamás egyház”. Ennek korai történetéről keveset tudunk. A mostani bejegyzésben a templom 18-20. századi átépítéseiről, felújításairól írok.

1701-ben az akkori kegyúr Nádasdy-család megbízásából Perénthi Mór János kőműves restaurálta a templomot, tornyát is felépítette régi magasságra, „le rontván a két hajlék között való kő épületet”(?). A munka elvégzéséért 100 Ft-ot, 10 köböl gabonát, 1 pár sajtot és a plébánostól 1 köböl tiszta búzát kapott. (Köböl: szemestermény mérésére szolgáló régi magyar űrmérték, nagysága kb. 64 liter.)

Mindig tudtam, hogy az Internet csodálatos hely, ahol ritka kincseket lehet találni. Még az olyan, nem éppen jövőorientált témákban is, mint a helytörténet. A minap ismét meggyőződhettem erről.

A www.vasutallomasok.hu oldalon - pontosan itt - ráakadtam ugyanis egy régi képeslapra, mely az egykori Rábamolnári község két részletét ábrázolja. A felső képen utcarészlet és Béhm (Behm) Gábor vegyeskereskedése látható (ez utóbbi ma a Dózsa György u. 25. számú ház), az alsó pedig a vasútállomás épületét mutatja (a kép bal oldalán vasúti talpfákkal, jobbra pedig a tehervagonok rakodásához épített rámpával). A képeslap az önálló Rábamolnári idején (1907-48 között) készült, megítélésem szerint legvalószínűbben a '30-as vagy a '40-es években.

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a blog törzsközönségéhez a facebook-on, hogy elsőként értesülhess a frissítésekről!

Egy korábbi bejegyzésben már írtam Molnári, egy másikban pedig Püspöki első okleveles említéséről, sőt a szenttamási templomról is közöltem képeket. Ideje hát, hogy az egykori harmadik község, Szenttamás első okleveles említéséről is írjak.

Szemben Molnárival és Püspökivel, Szenttamás az Árpádok és az Anjouk idejében nem létezett önálló településként. A Szent Tamás apostol tiszteletére épült templom viszont már állt, méghozzá Molnári határában. Valószínűleg azért oda építették, hogy Püspöki lakói is látogathassák. Egy 1342-es oklevél úgy említi, hogy a Molnaar-i szent Tamás egyház. Az oklevélben egyébként Kálmán győri püspök felsorolja, hogy az egyes plébániák dézsmanegyede melyik egyházi méltóságot illesse. A Szent Tamás templomé a vasvári káptalan éneklőkanonokjának (cantor) járt.

Sorozatom mai részében községünk római katolikus templomát mutatom be egy régi és egy mai fotó segítségével. A bejegyzés a képek alatti „tovább” gombra kattintva folytatódik.

1910 szeptemberében Rodler Zsigmond rábaszenttamási községbíró levelet írt a vasvári főszolgabírónak, melyben „a község belterületén, a Grubánovics Lajos háza és a községi faiskola közti téren egy esővízből összegyülemlett álló tóka” lecsapolására tervet kér a kultúrmérnöki hivataltól. Leírja, hogy a vizet a mezőre akarta vezetni, de az érintett birtokosok tiltakoztak. A tóka a postaútnál magasabban van, az út alatt pedig nincs áteresz, ezért van szüksége a hivatalos segítségre.

Az ügy a főszolgabírótól az alispánhoz, majd a kultúrmérnöki hivatalhoz került. A végső válasz 1913. április 5-én érkezett meg. (A közigazgatás malmai akkor is lassan őröltek…) Eszerint a belterületre a kultúrmérnöki hivatalnak nincs hatásköre, de javaslatot tehet, és ezt – az alábbi felskiccelt rajzon – meg is tette.