155 évvel ezelőtt egy új egyházi intézménnyel gyarapodott községünk, ez volt a molnári apátság. A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt molnári apátságot tolnai gróf Festetics György alapította 1857. december 9-én. Balra az alapító aláírása és töredékes pecsétje látható az alapító okiraton.

Az alapítólevélben tolnai gróf Festetics György felidézi, hogy ősei építtették a templomot, és többen is ott nyugszanak, továbbá ő a kegyura a szenttamási plébániának, ezért elhatározta, hogy egy apátságot hoz létre Molnáriban. Ezt a kastélyban lévő kápolna „bázisára” alapozza oly módon, hogy azt a szenttamási plébániával összekapcsolja, és a szenttamási plébános lesz a mindenkori molnári apát. Az apátság fenntartására 171,92 holdat a Vasvár melletti nagymákfai birtokaiból átenged a rajtuk lévő épületekkel együtt, továbbá előírja magának és utódainak azt is, hogy minden évben – az addigi járandóságokon felül – további 200 forintot adjanak az apátnak. Az apátság kegyúri joga utódai közül arra szálljon, aki a vasvári birtokokat örökli. (Így lett később az apátság kegyura Festetics Tasziló, miközben a molnári kastélyt Festetics György veje, Kinsky Zdenkó gróf örökölte.)

Ahogy arról már korábban írtam, községünk vasútvonala – a Déli Vasút nevű társaság kezelésében – 1865-ben nyílt meg, ezáltal vasúti kapcsolata lett a Rába-menti térségnek Szombathellyel, Sopronnal, Béccsel, a másik irányba pedig Nagykanizsával, onnan pedig akár Triesztbe a tengerhez vagy Budára (1873-tól Budapestre) tudtak eljutni őseink.

1868-ból fennmaradt a vasúti menetrend, mely az alábbi volt:

Ezúttal a szenttamási ÁFÉSZ-boltot és a presszót is magába foglaló épületegyüttesről teszek közzé két fotót. A bejegyzés a képek alatti "tovább" feliratra kattintva folytatódik!

Egy korabeli bulvárlap, a Hazánk s a külföld c. újság 1868. évi 30. számában A Balaton vidéke c. sorozat befejező részében, a 471-472. oldalon olvashatunk Festetics György molnári kastélyáról. Az alábbiakban ezt ismertetem.

A cikk írója, bizonyos Bozóth D. Oszkón keresztül érkezik Vasvárra, melyet röviden bemutat, a Szentkútnak aránylag nagy terjedelmet szentelve. Ezután így folytatja:

A múlt héten már bemutattam a községünkben talált őskori agyagedényt (fotóját lásd itt). Most nézzük meg, hogyan keletkezhetett a lelet?

A korabeli mocsáron át egy nomád törzs vagy család igyekezett célja felé. A mocsárban sem növényi eledelre, sem vadra nem találtak, az áradás miatt a zavaros vízben a halászat sem vezetett eredményre. Végszükségükben megölték az egyik 6-8 éves gyereket, s a hús megfőzéséhez tűzhelyet építettek. Egy vörös agyaggal kitapasztott, s így vízmentessé tett üregbe faszénparazsat tettek, erre helyezték rá az edényt, melyben először a körülötte megtalált darabokat süthették meg. Ezek elfogyasztása után a többi húst teszik az edénybe, és nemcsak oldalról töltik fel parázzsal, hanem az edényt agyagfedővel betakarva felülről is forró hamuval borítják be, hogy ki ne hűljön, és magában pároltan megsüljön.

Ezúttal ismét az iskolaépületről - mint községünk leggyakrabban fotózott középületéről - teszek közzé képeket. A bejegyzés a jobb oldali kép alatt a "tovább" gombra kattintva két képpel és egy kis szöveggel folytatódik!

Községünk területe már ősidők óta lakott volt. A halban gazdag Rába, a folyó által öntözött dús legelők és az ártéri erdők táplálékot és búvóhelyet biztosítottak az ide érkezőknek. 3000 éve az ember már megfordult itt, ezt bizonyítja egy, a püspöki Rába-parton talált agyagedény tartalma. A leletről ifj. Benda László írt Ősemberi kannibállelet Rábapüspökiben címmel a Természettudományi Közlöny 1928-as számának 291-295. oldalán.

1927. június 28-án Marton István molnár és Kollmann László tanító bejelentést tették a Vasvármegyei Múzeumban, hogy Rábapüspöki határában egy csontokkal teli edényt találtak. A kézzel (nem korongon) készített, 33-34 cm átmérőjű, belül grafitos mázzal ellátott, gyengén égetett agyagedény a talajszinttől 3,3 m mélyen, a Rába partoldalából került elő. Körülötte 60 cm szélesen és 80 cm magasan fekete faszén- és hamutömeg volt, melyet minden oldalról és alulról vékony vörösagyag-réteg vett körül. Az edény peremének háromnegyede és az oldalából egy tenyérnyi rész hiányzott, ezeket nyilván a partomlás ragadta magával.

Templomunk 1758-as átépítésekor a kegyúri család, a jakabházi Sallérok kriptát építtettek a Szent Tamás templomba. A sírboltot 4 év múlva már használniuk is kellett, amikor meghalt Sallér (I.) István alnádor, akinek holttestét itt temették el. Az alábbiakban erről a sírboltról lesz szó.

A kripta meglétére két dolog utal: egyrészt a kívülről jól látható szellőzőnyílások a szentély alatt, másrészt egy díszes kő a szentély előtt a templom aljzatában (amit általában szőnyeg takar – egyúttal óv is a kopástól). A kő latin nyelvű felirata magyarul így szól: „Hogy az ő és utódaik csontjai békében nyugodjanak, jakabházi Sallér István alnádor és felesége, Nádasdy Klára ezt a kriptát építtették 1758-ban.” A szöveg alatt a család címere látható: (címertanilag) jobbra néző, ágaskodó kétfarkú oroszlán, jobbjában török fejes egyenes kardot tart függőlegesen. Sisakdísz: nyílt sasszárnypár között növekvő pajzsalak.

A címer alatt és a szöveg fölött 1-1 felhúzható vasrúd található, mely bizonyára a kőlap megemelésének elősegítésére szolgál. A kő jobb felső sarka egyébként el van pattanva (talán az utolsó mozgatáskor, Festetics György végleges eltemetésekor sérült meg), egyébként pedig habarccsal van rögzítve a keretébe.

A mai bejegyzésben a Petőfi és a Dózsa utca kereszteződését mutatom be két fotó segítségével. A bejegyzés a jobb oldali kép alatti "tovább" feliratra kattintva folytatódik.

1674. június 18-án járt Szenttamáson az egyházlátogatást végző Tormásy Péter főesperes. A falu templomáról többek között ezt jegyezte fel: „Ez a templom, amelyet szent Tamás apostol tiszteletére építettek, összeomlott és elhagyatott, csupán romjai állnak. A templomban valamelyik püspök kriptája van, amelynek bejáratán a püspök régi, barát-betűkkel vörös márványba vésett sírfelirata látható. Ez évben azonban magát a követ, nagy summa arany találásának reményében összetörték a rablók”. Vajon ki lehet a szenttamási halott, és mikor temethették el? És miért éppen egy ilyen kis faluban?

A Püspökmolnáriba látogatóknak egyből feltűnik a temetők sokasága. Azért van belőlük ennyi, mert a 3 egykori kisközségnek külön temetője volt, majd ehhez jött az 1972-ben megnyitott új köztemető. Püspöki és Molnári sírkertjei – mióta léteznek – mindig a mai helyükön álltak, de Szenttamás lakói 3 különböző helyre temetkeztek az idők során. Az alábbiakban ezekről a temetőkről lesz szó.

A mostani bejegyzés az egyszer már bemutatott kultúrházról szól – ezúttal más nézőpontból. A bejegyzés a jobb oldali kép alatti „tovább” gombra kattintva folytatódik.

Új sorozatot indítok itt a blogon, melyben száz évvel ezelőtt történt eseményeket mutatok be korabeli újságcikkek alapján. Elsősorban a járási terjesztésű Vasvári Újság és a megyei terjesztésű Vasvármegye cikkeit szemlézem, de más újság is szóba jöhet, ha közölt számunkra érdekes cikket (és a kutatásaim során ráakadtam). A bejegyzések gyakorisága változó lesz: ha egy évszázada írtak vonatkozó cikket, akkor azt ismertetem, de ha több hónapig sem jelent meg községünkre vonatkozó írás, akkor nálam sem lesz ilyen blogbejegyzés. Előrebocsátom: döntően bulvár jellegű hírekről lesz szó.

Ilyen az első bejegyzés is. A Vasvári Újság 1912. január 28-i számában jelent meg a következő hír:

Luigi Ferdinando Marsigli vagy latinosan Marsilius (1658-1730) olasz diplomata, hadmérnök, nyelvész, katona. I. Lipót császár szolgálatában 1683 tavaszán a stratégiai fekvésű Rábához rendelték, ahol török fogságba esett. 1684 márciusi szabadulása után részt vett a Magyarország felszabadítására irányuló harcokban – katonaként és térképész hadmérnökként. A bemutatott térkép községünk környékét ábrázolja az 1690-es évekből.

A mai bejegyzésben az egykori molnári kastély uradalmához tartozó intézői lakást mutatom be egy archív és egy mai fotó segítségével. A bejegyzés a jobb oldali kép alatti „tovább” gombra kattintva folytatódik.

A mai bejegyzés rendhagyó módon nem egy megtörtént eseményről szól, és nem is egy fennmaradt hivatalos iratot ismertet. Mindezek ellenére mégis van püspökmolnári vonatkozása.

1909-ben a Vasvár és Vidéke c. lap június 13-i számának címoldalán jelent meg Hollán Andor verse A molnári révész lánya címmel. Így hangzik: 

A molnári öreg révész

Legifjabbik leánya

Nagy gondosan felvette az

Ünneplőt magára.

A korcsmában zene és tánc

Reggelig vígan járja, –

Mulat ott az öreg révész

Legifjabbik leánya. 

2012. január 28-án községünk híres szülöttjére, a 130 éve született Prinz Gyula földrajztudósra emlékeztünk. A Püspökmolnáriért Egyesület által szervezett rendezvényen az iskola előtti emlékműnél röviden elhangzott a tudós életútja. A geográfus a földrajztudomány szinte valamennyi ágát művelte. Két ízben járt Közép-Ázsiában, kutatásai eltüntették a térkép utolsó fehér foltjait. Tudását pedig Budapesten, Pozsonyban, Pécsen, Kolozsváron és Szegeden a katedráról adta át a következő nemzedékeknek.

Ezt követően került sor Prinz Gyula emlékművének megkoszorúzására. A község koszorúját Rodler Csaba polgármester, a Prinz Gyula ÁMK koszorúját a földrajzversenyen induló diákok helyezték fel, ill. a szervező egyesület koszorúja is felkerült a tudós emlékművére.

A község nevében Rodler Csaba polgármester, az iskola képviseletében pedig Szabó Tímea diák koszorúz

A mai bejegyzésben községünk vasútállomását mutatom be egy archív és egy mai fotó segítségével. A bejegyzés a jobb oldali kép alatti „tovább” gombra kattintva folytatódik.

A mai bejegyzésben a Püspökmolnári Általános Iskola 1967-ből való "Tanulók szabályzatát" mutatom be. A Gyarmati István igazgató által szignált dokumentum 12 pontba szedi a diákok kötelezettségeit (minden ige felszólító módban áll: legyen, tisztelje, szeresse, őrizze, öltözködjék, stb.). Jogokról itt nincs szó...

Elsősorban az iskolai viselkedési normákat foglalja össze, de az iskolán kívüli életre is iránymutatással szolgál. Némelyik ma már idejétmúlt (mint az 1. pont) vagy éppen megmosolyogtató (pl. az öltözködjék egyszerűen), de a pontok többsége ma is megállná a helyét. A 12 pont együtt pedig hű tükre annak a rendszernek, amiben keletkezett. 

Egy korábbi bejegyzésben már bemutattam a Molnáriban lakó Sallér-család utolsó tagját, Sallér Juditot. A mostani bejegyzésemben az ő házasságkötésének körülményeit mutatom be – férjének családja, a Festeticsek szemszögéből.

A leendő após, Festetics Pál szerint a gyermekeire váró vagyon nem elegendő arra, hogy abból könnyen megélhessenek, ezért azt kívánta, hogy elsőszülött fia, György előnyös házasság által mozdítsa elő anyagi helyzetét. E célból ki is nézett fiának egy alkalmas mennyasszonyt Sallér István lánya, Judit személyében, akire – mint családjának utolsó tagjára – számításai szerint mintegy 400.000 Ft örökség várt. Midőn fia 1781 tavaszán Magyarországon járt (egyébként a Habsburg-birodalomban katonáskodott), gondoskodott róla, hogy megismerkedjék Sallérékkal, majd utána örömmel írta a fiának: "Adom tudtodra, hogy Sallér-háznál igen megtetszettél.” Sietett is jó tanácsokat adni a fiának, mit kell cselekednie, hogy sikert érjen el, és nagyon buzdította, hogy ne hagyja elszaladni a kedvező alkalmat, mert „Magyarországnak ennél jobb partija nincsen”. A sikerben feltétlenül bízott, és ezt írta fiának: „Sokan vannak utána, de hozzád való hajlandóságát jelentette a kisasszony.” Éppen ezért már csak fia válaszát várja, a többit pedig majd elvégzi úgy, hogy „az a madár az kezünkből ki ne repüljön”. Azt is előnyösnek tartotta fiára nézve, hogy Sallérék nem kívánták a katonai pályától való elszakadást.