A mostani bejegyzés az 1848/49-es forradalom és szabadságharc Püspökmolnári vonatkozású eseményeit és helyi kötődésű személyiségeit mutatja be.

Az 1848 tavaszán a jobbágyfelszabadításnak köszönhetően a jobbágyok tulajdonba kapták addig művelt földjeiket, amihez tagosítás is társult (vagyis a családoknak a határban szétszórtan elhelyezkedő földjeit próbálták néhány tagba összevonni). A tagosítás azonban nem ment könnyen, a mérnök lassan dolgozott, a szabályos dűlők helyett pedig szabálytalan ékformákat mért ki, ami zúgolódást keltett a parasztság körében. Erről az akkori szenttamási plébános a vármegyét is tájékoztatta. 

155 évvel ezelőtt egy új egyházi intézménnyel gyarapodott községünk, ez volt a molnári apátság. A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt molnári apátságot tolnai gróf Festetics György alapította 1857. december 9-én. Balra az alapító aláírása és töredékes pecsétje látható az alapító okiraton.

Az alapítólevélben tolnai gróf Festetics György felidézi, hogy ősei építtették a templomot, és többen is ott nyugszanak, továbbá ő a kegyura a szenttamási plébániának, ezért elhatározta, hogy egy apátságot hoz létre Molnáriban. Ezt a kastélyban lévő kápolna „bázisára” alapozza oly módon, hogy azt a szenttamási plébániával összekapcsolja, és a szenttamási plébános lesz a mindenkori molnári apát. Az apátság fenntartására 171,92 holdat a Vasvár melletti nagymákfai birtokaiból átenged a rajtuk lévő épületekkel együtt, továbbá előírja magának és utódainak azt is, hogy minden évben – az addigi járandóságokon felül – további 200 forintot adjanak az apátnak. Az apátság kegyúri joga utódai közül arra szálljon, aki a vasvári birtokokat örökli. (Így lett később az apátság kegyura Festetics Tasziló, miközben a molnári kastélyt Festetics György veje, Kinsky Zdenkó gróf örökölte.)

Ahogy arról már korábban írtam, községünk vasútvonala – a Déli Vasút nevű társaság kezelésében – 1865-ben nyílt meg, ezáltal vasúti kapcsolata lett a Rába-menti térségnek Szombathellyel, Sopronnal, Béccsel, a másik irányba pedig Nagykanizsával, onnan pedig akár Triesztbe a tengerhez vagy Budára (1873-tól Budapestre) tudtak eljutni őseink.

1868-ból fennmaradt a vasúti menetrend, mely az alábbi volt:

Egy korabeli bulvárlap, a Hazánk s a külföld c. újság 1868. évi 30. számában A Balaton vidéke c. sorozat befejező részében, a 471-472. oldalon olvashatunk Festetics György molnári kastélyáról. Az alábbiakban ezt ismertetem.

A cikk írója, bizonyos Bozóth D. Oszkón keresztül érkezik Vasvárra, melyet röviden bemutat, a Szentkútnak aránylag nagy terjedelmet szentelve. Ezután így folytatja:

A mai bejegyzésben a Petőfi és a Dózsa utca kereszteződését mutatom be két fotó segítségével. A bejegyzés a jobb oldali kép alatti "tovább" feliratra kattintva folytatódik.

1674. június 18-án járt Szenttamáson az egyházlátogatást végző Tormásy Péter főesperes. A falu templomáról többek között ezt jegyezte fel: „Ez a templom, amelyet szent Tamás apostol tiszteletére építettek, összeomlott és elhagyatott, csupán romjai állnak. A templomban valamelyik püspök kriptája van, amelynek bejáratán a püspök régi, barát-betűkkel vörös márványba vésett sírfelirata látható. Ez évben azonban magát a követ, nagy summa arany találásának reményében összetörték a rablók”. Vajon ki lehet a szenttamási halott, és mikor temethették el? És miért éppen egy ilyen kis faluban?

Luigi Ferdinando Marsigli vagy latinosan Marsilius (1658-1730) olasz diplomata, hadmérnök, nyelvész, katona. I. Lipót császár szolgálatában 1683 tavaszán a stratégiai fekvésű Rábához rendelték, ahol török fogságba esett. 1684 márciusi szabadulása után részt vett a Magyarország felszabadítására irányuló harcokban – katonaként és térképész hadmérnökként. A bemutatott térkép községünk környékét ábrázolja az 1690-es évekből.

A mai bejegyzésben az egykori molnári kastély uradalmához tartozó intézői lakást mutatom be egy archív és egy mai fotó segítségével. A bejegyzés a jobb oldali kép alatti „tovább” gombra kattintva folytatódik.

A mai bejegyzés rendhagyó módon nem egy megtörtént eseményről szól, és nem is egy fennmaradt hivatalos iratot ismertet. Mindezek ellenére mégis van püspökmolnári vonatkozása.

1909-ben a Vasvár és Vidéke c. lap június 13-i számának címoldalán jelent meg Hollán Andor verse A molnári révész lánya címmel. Így hangzik: 

A molnári öreg révész

Legifjabbik leánya

Nagy gondosan felvette az

Ünneplőt magára.

A korcsmában zene és tánc

Reggelig vígan járja, –

Mulat ott az öreg révész

Legifjabbik leánya. 

A mai bejegyzésben községünk vasútállomását mutatom be egy archív és egy mai fotó segítségével. A bejegyzés a jobb oldali kép alatti „tovább” gombra kattintva folytatódik.

Egy korábbi bejegyzésben már bemutattam a Molnáriban lakó Sallér-család utolsó tagját, Sallér Juditot. A mostani bejegyzésemben az ő házasságkötésének körülményeit mutatom be – férjének családja, a Festeticsek szemszögéből.

A leendő após, Festetics Pál szerint a gyermekeire váró vagyon nem elegendő arra, hogy abból könnyen megélhessenek, ezért azt kívánta, hogy elsőszülött fia, György előnyös házasság által mozdítsa elő anyagi helyzetét. E célból ki is nézett fiának egy alkalmas mennyasszonyt Sallér István lánya, Judit személyében, akire – mint családjának utolsó tagjára – számításai szerint mintegy 400.000 Ft örökség várt. Midőn fia 1781 tavaszán Magyarországon járt (egyébként a Habsburg-birodalomban katonáskodott), gondoskodott róla, hogy megismerkedjék Sallérékkal, majd utána örömmel írta a fiának: "Adom tudtodra, hogy Sallér-háznál igen megtetszettél.” Sietett is jó tanácsokat adni a fiának, mit kell cselekednie, hogy sikert érjen el, és nagyon buzdította, hogy ne hagyja elszaladni a kedvező alkalmat, mert „Magyarországnak ennél jobb partija nincsen”. A sikerben feltétlenül bízott, és ezt írta fiának: „Sokan vannak utána, de hozzád való hajlandóságát jelentette a kisasszony.” Éppen ezért már csak fia válaszát várja, a többit pedig majd elvégzi úgy, hogy „az a madár az kezünkből ki ne repüljön”. Azt is előnyösnek tartotta fiára nézve, hogy Sallérék nem kívánták a katonai pályától való elszakadást.

A korábban már bemutatott molnári birtokos család, a Sallérok jól szervezett és precízen dokumentált gazdálkodást folytattak, bőséges bevételeik által pedig kiemelkedtek a megyei nemesség sorából. A családi levéltárban külön iratcsomóban vannak a bérbeadási szerződések, melyek közül egyet, a molnári vendégfogadó bérbe adását szeretném bemutatni 1817-ből.

Egy korábbi bejegyzésben már bemutattam a 18. századi Molnári kastélyépítő birtokos családját, a Sallérokat. Most a családfán utolsóként szereplő személyt, Sallér Juditot (1766-1829) mutatom be. Róla sokkal több iratanyag maradt fenn, mint szüleiről vagy nagyszüleiről.

Sallér (II.) István halálával – fiúgyermeke nem lévén – egyetlen lánya, Judit örökölte a hatalmas, 4 vármegyében (Vas, Zala, Somogy és Sopron) elterülő Sallér-birtokokat, benne Molnárit is. Ez azzal is együtt járt, hogy Sallér Juditot jogilag fiúsították. (Árnyképét lásd balra. Forrrás: Kiss József: Stammbuch. Árnyképek 1769-től a 19. század elejéig)

Még szülei életében a dúsgazdag örökségre váró kisasszonyról ezt írta majdani apósa a fiának: „Magyarországnak ennél jobb partija nincsen”… A fiú értett az apai unszolásból: a házasság 1783-ban megköttetett. Férje a feltörekvő grófi család sarja, Festetics György volt (aki később a keszthelyi Georgicont alapította és az ottani Helikon-ünnepségeket rendezte.)

Ma van 130 éve annak, hogy hazánk jeles földrajztudósa, Prinz Gyula megszületett a Déli Vasút molnári állomásán. Apja, Prinz József állomásfőnök volt, anyja, síkabonyi Angyal Franciska nemesi családból származott. Prinz Gyula szülei 3. fiaként 1882. január 11-én látta meg a napvilágot.

Nagykanizsán járt gimnáziumba, de több tantárgyból, így pl. földrajzból, és németből (ami az anyanyelve volt) is megbukott. Végül Budapesten érettségizett le. Az édesapja révén kapott vasúti szabadjegy birtokában beutazta az egész monarchiát. Egy útleírásával első helyezést ért el a Magyar Turista Egyesület pályázatán – megelőzve több földrajztanárt. A díjat Eötvös Loránd, az MTA akkori elnöke adta át. Az ő tanácsára iratkozott be a budapesti tudományegyetem földrajz szakára, amit sikeresen elvégzett.

1744. március 9. fontos dátum községünk (birtok)történetében. Ekkor Mária Terézia királynő jakabházi Sallér (I.) Istvánnak adományozta Molnári község azon részét, amelyet a megadományozott a felesége, Nádasdy Klára után használt (mivel apósának nem volt fiúörököse). Ettől kezdve közel egy évszázadig a Sallér-család tagjai Molnári legnagyobb földesurai és a szenttamási templom kegyurai. Ebben a bejegyzésben róluk írok.

A Sallérok első ismert őse a 16. század elején szerzett birtokot a Szentgotthárd melletti Jakabházán (innen vették nemesi előnevüket), amit házasságokkal tovább gyarapítottak. Címerük: kék mezőben jobbra ágaskodó arany oroszlán, jobbjában török fejes egyenes kardot tart függőlegesen. Sisakdísz: nyílt fekete sasszárnypár között növekvő pajzsalak, takarók: kék-arany, vörös-ezüst.

Az alábbi képet a Budapestről Rábamolnáriba került asszony, Móri-König Gyuláné rajzolta a kastélyról, valószínűleg 1923-ban. Férje, Móri-König Gyula (1880-1963) 3 éven át intézőként dolgozott a molnári uradalomban, majd a birtok felparcellázását is ő vezényelte le. Életképes paraszti gazdaságokat kívánt kialakítani, de a földet városi zsidó üzletemberek is meg akarták szerezni. Ez az érdekcsoport politikai botrányt kavart, ami parlamenti interpellációval és Móri-König Gyula korai kényszernyugdíjazásával zárult.

Püspökmolnári egykori elődközségeinek, Molnárinak, Püspökinek és Szenttamásnak régi, több száz éves pecsétjei nem kerültek elő. Minden valószínűség szerint azért, mert nem is voltak ilyenek. A korai pecséthasználat leginkább a nemesi községekre volt jellemző.

Jóllehet Szenttamás falut is kisnemesek lakták, de másfél évszázadnál régebbi pecsétje ezidáig nem került elő. 

Az első fennmaradt községi pecsétek – melyekkel a különféle szerződéseket, egyéb hivatalos iratokat hitelesítették – a 19. század közepéről származnak. Szenttamás falu ekkor is egyszerű névírásos bélyegzőt használt (lásd balra).

1411-ből két olyan oklevél is fennmaradt, mely községünkkel kapcsolatos. Mindkettő ugyanazon ügyhöz tartozik: a Molnári család és Vasvár királyi város területi vitájához. Tartalmából adódóan ezek jó forrásanyagok községünk középkori névanyagához.

Az 1411. február 21-én Budán kelt (és a vasvári káptalan átiratában fennmaradt) oklevélben Garai Miklós nádor meghagyja a vasvári káptalannak, hogy Gencsi Balázs királyi kiküldöttel jelölje ki Vasvár határait Molnári felől. Az okirat leírja az ügy előzményeit, ami számunkra igazán érdekessé teszi az iratot.

Ma, nov. 23-án Kelemen névnap van. A név  leghíresebb viselője Püspökmolnáriból (pontosabban az elődközségéből, Molnáriból) Molnári Kelemen győri püspök. 1417-1438 között kormányozta a győri egyházmegyét (melyhez akkor Vas vármegye is tartozott).

Megyés főpásztori tevékenysége során egyházmegyei zsinatot hívott össze, Sopron városát pedig ötször (!) vette interdiktum (kiközösítés) alá. Halála után Szenttamás templomában temették el, összetört sírköve 1674-ben még megvolt. 

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a blog törzsközönségéhez a facebook-on, hogy elsőként értesülhess a frissítésekről!

Egy korábbi bejegyzésben már jeleztem, hogy egy bizonyos Árpás községnek is van némi köze Püspökmolnárihoz. A mai írásomban ezt a rejtélyt bontom ki.

Több történeti munka (Iványi Béla: A középkori Vasvár, 1992. 48. o., Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. 1901. II. kötet 376. o.) szerint Árpás valahol Molnári környékén, attól északnyugatra feküdt. (Csánki szerint viszont Árpás kicsit távolabb, a mai Sorkikápolna vidékén keresendő. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Budapest, 1894. II. kötet 734. o.)